A pákászat az 1900-as évek első harmadáig, a lápvidék lecsapolásáig komplex halász, vadász, növénygyűjtő életformája volt a lápok, mocsarak vidékén élő falvak lakóinak. A pákász talán az utolsó alakja volt az ősi magyarságnak.Amikor a pákászság virágzott, a csinált útnak híre, hamva sem volt, gyepről, gyepre hajtott a magyarság a kútgém volt a mérföldmutatója, csillag a vezetője. A pákászok a rétből, mocsárvidékből éltek, földet nem műveltek, hanem begyűjtötték azt, amit a lápvidék készen adott, begyűjtötték a természet adta kincseket. A pákász elnevezés valószínűleg onnan eredt, hogy párnák, dunnák kitöméséhez, tűzcsiholáshoz gyűjtötték a gyékény pelyhes buzogányát, a pákát.

 

A pákász mocsarakban élt, kúp alakú nádkunyhóban, vagy nyerges tetejű földkunyhóban. Kívülről a kunyhó csúcsa táján feszült a rókabőr, néha nyúl vagy vadmacska, a kunyhó körül lubickolt a pákász „majorsága”, szelídített pelyhes korában kiszedett vadruca, vadlúd. A halat szigonnyal, varsával, hurokkal fogta meg. Hurokkal ejtette el a vízimadarakat és solymászott is. A nagyvadaknak, mint a farkas, róka, csapdát készített, vermet ásott, míg a repülő madarakat íjjal, hajítófával próbálta elejteni. Ugyancsak csapdával fogták az ürgét, a borzot, a varjút, vadkacsát, vadludat is. Voltak, akik darvak, kócsagok szelídítésével foglalkoztak. Ősszel megásták a güzüegér fészkét és az állatka összegyűjtött gabonáját elrabolták.

 

A pákász családja begyűjtötte a környezetben található ehető vízinövényeket, mint például a sulyom, a gyékény buzogányát. Összegyűjtötték a vadmadarak tojásait, gyógynövényeket, a piócát, teknősbékát, mindent begyűjtöttek, amit a láp adott.

A piócákat úgy gyűjtötte, hogy felgyűrt nadrágszállal belegázolt a vízbe, ahol az éhes állatok ráragadtak a lábára, majd amikor a vízből kilépett, a lábszárát sóval beszórta, s ettől az odatapadt piócák lefordultak. A piócákat marhahólyaggal lekötött üvegben tárolta, úgy vitte eladni. Aki volt velünk a Bodrog-ártéri túrán az tudja, hogy mi is gyűjthettünk volna piócát. A Zalkod előtti utolsó pihenőnél a rétes területnél a sekély vízben hemzsegtek a piócák. Akár kézzel is begyűjthetők lettek volna.

 

A pákász a láp odvas fáiba telepedett méhcsaládoktól mézet is gyűjtött, de ha megbetegedett, a gyógyszerét is a lápon gyűjtötte, mivel a lápvilágban ismeretlen volt a patika és a kórház. A lápon szedett gyógyhatású növényeket gyökerestül szárította, majd porrá törte, és bőrzacskóban tárolta, szükség esetén faggyúval, hájjal kenőccsé keverte. A lápréteken gyűjtötték be a fehér mályvát, amelyet sebgyógyításra, toroköblögetésre használtak. Télen jövedelmező foglalkozásuk volt a kosárkötés.

 

A pákászok kabaktökből készítették evő és ivóedényeiket, a villát nádból, a kanalas gém csőréből formáltak. Tüzet két fa összedörzsölésével, kovával, taplóval gyújtottak. A pákászok az ingoványos talajon gyékényből font, hótalpakra emlékeztető „talpalló - ban jártak, hogy bele ne süppedjenek, a vízen nádtutajjal, bödönhajóval közlekedtek. Nappal ezer jel szerint igazodott el, főképpen a növények és a nyílt vizek után. Éjjel a csillagok után igazodott, de amiben tökéletes mester volt, amiben senki sem tehetett túl rajta az az állatok ismerete volt. Az állatok mozgását figyelve kiváló időjárás jós volt.

 

Némely esetben, a mocsárban náddal fedett csónakjukban temették el őket.

Sajnos a láp lecsapolásával ez az ősi foglalkozás is eltűnt. A pákász szókincse elvezett örökre, életmódjának, fogásainak halovány képét csak az Ecsedi láp némely embere őrizte meg.