Tisza túrák Kelet-Magyarországon és Ukrajnában
Hasznos tanácsok, tudnivalók a Tisza túrához

A csíkászat a halfogás egyik ősi fajtája, amely a csíkhal halászatára vonatkozott. A réti csík a lápi csík az Ecsedi-láp egyik specialitásának számított, ezek mocsári halfélék. A lápon mindenütt volt csík a lápszélen a falvak árkaiban is meg lehetett fogni.

A másik nagy lápi terület a történelmi Magyarország területén volt Bereg vármegyében a Szernye- mocsár környékén. Egészen az 1800-as évekig a láp lecsapolásáig a láp környékén élő emberek főként csíkászatból éltek, hiszen a csíkhal fontos böjti tápláléknak számított.

 

A csíkász a lápban úgy fogta a csíkot, hogy a mocsárban nádból, sásból, zsombékból, fűcsomókból gátat épített, és a gáton egymástól 3 méterre levő nyílásaihoz fűzfavesszőből font kast (csík kas) állított a csík járásával szemben. Télen a jégbe vágott lékbe függőlegesen állították be. Mivel a csík jellegzetessége volt, hogy a feje mindig a víz felszínén volt, így könnyen meg lehetett tudni tartózkodási helyét.

A csíkász a körte alakú csík kast este rakta le, és reggelre megtelt csíkkal. Csíkban,bő években egy-egy kas háromszor is megtelelt éjszakánként, némely szorgalmas halász 6-8 kassal is dolgozott egyszerre. A csíkász a napi fogást a háza udvarán ásott csíkverembe gyűjtötte össze, ahova a csíkhalat a fogás helyéről hátra akasztható hátizsákszerű puttonyban, csíktökben szállította el.

A csíkász a lápban két-háromágú lápi bottal közlekedett, amellyel az ingó lápot vizsgálta, nehogy süppedő helyre lépjen.

Olyan helyeken ahol a réti csík előfordult, nyáron, szárazság idején a csík befúrta magát a rét nedves talajába, ahonnan a lakosság kiásta vagy disznókkal kitúratta

 

Az elvermelt, összegyűjtött élő csíkot a csíkászok sokszor maguk hordták Munkács, Beregszász, és Debrecen vásáraira hordókban, de leginkább helyben adták el a lápszéli falvakat rendszeresen járó „tajigás” kereskedőknek.

Amikor a csíkászok hordói megjelentek a halpiacon, hírök szájról-szájra járva, bekalandozta a várost, kiszólította a szegény feleségét, a gazdag szakácsnéját, mert a csík akkoron közétel számba ment: úrnak, zsellérnek kedves eledele volt.

A jó gazdasszony hírnevének akkor is az egyik alapköve volt, hogy megfőzi a csíkot, természetesen káposztalében, aminek az volt a feltétele, hogy a káposztához is gyökeresen értsen. Híres volt a szatmári káposztalében főtt csík.

 

A régi csíkászat mára már csak hallomásból, leírásokból ismert elfeledett mesterség, mivel a csík mára már teljesen kiveszett az egykori Ecsedi-láp területéről is, mert a faj a megváltozott viszonyokhoz nem tudott alkalmazkodni.