Az ősrégészet tudománya a szigonyos halászatot a legősibb halászatnak tartja. A szigony „özönvíz” előtti szerszám volt. A mai szigony alakjának őse a kovakőről lerepesztett, késalakú és husángra kötött kovaszilánk, másrészt a szarvas, rénszarvas agancsból kiformált hegyes tárgy volt.

A szigony használata a vizek természete s a halak életmódja szerint igen változatos alapjában két fő műveletre, osztható: a halász vagy szemre, vagy vaktában dolgozik vele, és vagy nyakal, vagy szúr.

 

Ezek az egyszerű halász emberek is jól ismerték természetet és tudták, hogy a halakat is hajtja a fajfenntartás ösztöne, azaz a hal ívik. Ilyenkor a hatalmas ösztön lüktetése elveszi a halnak is a látását, hallását és e két érzékelésre alapított óvatosságát. A fajfenntartás ösztöne a ravasz óvatos harcsát éppen úgy kiviszi a mélységből a sekély szélvizekre, mint a legostobább kárászt. Régebben, hajdanában a halgazdagság idején ez a vándorlás töméntelen seregekbe verődve, csapatosan történt. Persze így van ez napjainkban is csak nem olyan gazdagságban, mint régen.

 

Amint a tavasz közeledik a halak bizonyos fajai „nászútra” indulnak ama sekély helyek felé, amelyek az ikra lerakására, a nap melegével való kiköltésére alkalmasak.

Olyan folyómenetekben, tóságokban, amelyeken emberi kéz, vagy a természet hatalma nem változtatott, ugyanazokat a helyeket ugyanazok a fajok látogatják, évről, évre szinte egy bizonyos napra eső pontossággal.

Ilyenkor az ívó helyeken és környékükön nyüzsgő élet keletkezik. Megjelenik itt a halászó sas, a búvár, a halászcsér, a gém, a rucák, és a gázló madarak sokasága, hogy a halban vagy legalább a lerakott ikrában lakmározzanak.

Ilyenkor a harcsák mozdulatától megburványlik a sekély víz színe, sőt nem egyszer csupasz háta is megfénylik a víz színe fölött, hatalmas bajusza kicsapódik. Hatalmas tőpontyok bognáros sörényúszója is kikerül a vízből s felszántja a víztükrét, a dévér és más keszegfajok is összetömörülnek, hát mellet, hát látszik a víz színén. Az iramodás, csapkodás, furakodás, felzavarja a víz színét, mozgásba hozza mintha sebes forgószél kapott volna belé. Ezt a jelenséget hívták a halászok „fördésnek”.

 

A halászok bödönhajóra vagy ladikra szálltak elővették hosszú nyélre erősített rettenetes 3-5 ágú szigonyukat, szemüket a vízre szögezték és figyelték a harcsa bajuszát, a ponty sörényét, a csuka homlokát, a nagy keszegek, az önhal hátát, és amint észrevette megragadta a szigonyt és biztos kézzel sújtott a halra.

Mikor még a két-három mázsás harcsa még nem volt ritkaság, s ha egy ilyen szörnyetegen „fogott a szigony”, akkor kezdődött el istenigazában a tusa, a halász „had el had”, mert ha a szigony valamelyik ága nem furakodott az agyba, vagy a gerinc velőjébe, akkor a harcsa órákon át bírta és folytatta a halszabadság tusáját, kémény próbára téve a halász izmait, ügyességét.

A harcsa rángatta a bödönhajót, majd hatalmasan megiramodott, sebesen húzva a hajót és a halászt, a víz a hal vérétől piros lett s a halász minden pillanatot felhasznált, hogy rettenetes szerszámát mélyebbre verje. Az ilyen tusa addig tartott, míg a hal „megbágyadt” de amíg ez bekövetkezett, sokszor órák telte el.

A leginkább kiművelt szigonyosok a Tisza derekán laktak, volt is módjuk, benne mert a szőke folyam, „kövér vize” mindenkoron bőven haltermő volt különösen a harcsa sűrűn tanyázott benne és nagyra nőtt. Ezek az emberek „kitudták” a harcsa tanyáját, fekvését, fejének helyét, noha a halat nem látták, mert a víz mindig zavaros.

 

A harcsa kerületét kiismerni nem volt nehéz, mert kapkodott a hal után és ilyenkor felvetegette a fejét, a tanyáját is kitapogatták, amely vagy fenékgödör, padmaly, gyökéralja, vagy a vízfenekén heverő elmerült nagytőke volt.

A szigonyos jól tudta, hogy a hal a folyó vízben mindig fejjel víz ellenében vesztegel vagy áll.

 

A hármas szigony régi istenének, Neptunusnak fiai ma már csak lopva űzik az egykoron oly előkelő mesterséget.